Nehéz szavakba foglalni ezt a témát, mégis megpróbálkozom vele. Szóljon ez a blogbejegyzés azoknak, akik valaha elhagytak, cserbenhagytak. Akiknek azért mégis hálás vagyok, hogy egy ideig az életem részei voltak, hiszen nem véletlen találkozások voltak ezek, mindegyikre akkor és ott valami miatt szükségem volt, kölcsönösen szükségünk volt egymásra akkor.
Kössz Fater!
3 éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Teljesen átlagos történet, mondhatná az ember a mai világban, és én még annyira pici voltam, hogy egyetlen egy emlékem van ebből a korszakból. Miután megszülettünk, apám úgy döntött, hogy ő mégsem szeretne családot, mégsem szeretne gyerekeket. Hát késő bánat…. A döntés közös volt, a feladat végül mégis édesanyámé lett, mint oly sok családban van ez így manapság.
10 év próbálkozás volt arra, hogy kivívjam a szeretetét, 10 évig erőlködtem, hogy engem is szeressen, hogy velem is törődjön. Nem sikerült. Pedig 2 fiú után sírva örült a lánynak, bár már nem tudom eldönteni, hogy örömében sírt vagy, mert rájött, hogy hoppá 3 gyerekem van és tulajdonképpen én nem is akarok gyereket. 🙂 13 évesen meghívtam az általános iskolai ballagásomra, ekkor találkoztunk utoljára, természetesen nem jött el, míg a testvéremnek egy hatalmas csokorral ünnepelte ezt az időszakát. Ott és akkor azt mondtam, én befejeztem. Én senki szeretetéért nem könyörgök, nem fogok megalázkodni, azért, hogy szeressenek.
De azért azt mondom, kössz fater, nélküled nem jöttem volna a világra, bár nem ismerlek, de biztosan neked is vannak pozitívak tulajdonságaid, nem ítélkezem, csak tiszteletben tartom a döntésedet, de magam is tisztelem annyira, hogy nem alázkodom meg. Az is biztos, hogy ha nem így alakul most más ember lennék, szóval alapvetően tudok hálás lenni ezért (is).
Köszi Tesó!
Ez már egy sokkal fájdalmasabb pont az életemben és sokkal inkább csalódott vagyok emiatt. Ez egy annyira hosszú történet, hogy bele sem kezdek. Sajnálom, hogy az idősebb testvér szerepére nem sokáig tudtam felnézni, hiszen elég hamar átfordult ez a dolog, és támogató húgból akartam a megmentőd lenni. Nem sikerült. Nagy csalódás. Nagy fájdalom. De a Te döntésedet is tiszteletben tartom, cserébe Te is tartsd tiszteletben az én határaimat. Ha egy adott ponton túl „veled tartok”, azt már nem bírtam volna ki. El kellett döntenem, hogy akarok e tovább megmentő lenni, vagy belátom, hogy ez egy sikertelen próbálkozás, ezerszer hittem és reménykedtem, hogy talán majd most. De eljött az a pont, amikor már be kellett lássam, hogy nincs tovább. Nem tudok és nem is akarok többet ebbe beletenni. Köszönöm, hogy azért voltak olyan pillanatok az életben, amire örömmel gondolok vissza. Keresnem, kutatnom kell, de a megporosodott emlékek között találok még olyat.
Köszi Barátok!
Évekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen sok barátom van. Aztán pedig jött a felismerés, hogy nem mindenki barát, akit annak gondoltam. A barátság nálam a feltétel nélküli szeretet, az ítélkezésmentesen odafigyelés a másikra, a bajban a legnagyobb társ és még sorolhatnám. Csupán egy költözéssel kiderült, hogy minden barátnak hitt barát cserben hagyott. 80 km-rel arrébb már nem voltak rám kíváncsiak. Már nem számítottam nekik. Már nem akartak ebbe energiát tenni. És ekkor jött a felismerés, hogy tulajdonképpen eddig is én tettem ezekért a kapcsolatokért. Azért tudtak működni, mert nekik kényelmes volt. Amikor már nem voltam kényelmes számukra, eldobtak. Sajnálom. De köszönöm, mert ilyen barátokra nincs is szükségem. Hálás vagyok annak a 3 barátomnak, akik megmaradtak, akik megmutatták, hogy teljesen mindegy, hogy hol lakok, milyen helyzetben vagyok, szeretnek, elfogadnak és mellettem vannak.
Valaki azt mondta nem olyan rég, hogy nagyon nagy dolog, hogy egy normális párkapcsolatot tudok működtetni, ha belegondolunk, hogy hányan hagytak el, hányan hagytak cserben életem során és hány ember miatt ingott meg a bizalmam az emberi kapcsolatokban. Túl sok jó férfi minta nem volt előttem az biztos.
Ettől függetlenül én még hiszek. Hiszek az emberi kapcsolatokban. De tény, hogy ez a sok sérülés bezárt engem is, nagy feladat kinyitni a szívem, a lelkem másoknak, és megtalálni azokat az embereket, akiket erre érdemesnek tartok. Sokat tanultam ezekből a csalódásokból, és igyekszem a pozitív részét kivenni, persze ettől függetlenül nem mondom, hogy nem fáj, mert nagyon is fáj. Sokszor ordítani tudnék, de nem teszem, ,mert olyankor arra a pár emberre gondolok, akik viszont sosem hagynának cserben, akik mindig mellettem vannak és úgy szeretnek, ahogy vagyok. Nekik is óriása hála és köszönet! 🙂
