Akik régebb óta követnek ők sokszor olvashattak utalást életünk egyik nehéz szakaszáról. Konkrétumokat nem írtam, mert nem tudtam, hogy a másik fél mennyire szeretné ezt. Viszont a minap ő tett ki egy posztot ezzel kapcsolatban, már nyíltan vállalja életének azon szakaszát.
A drog nem először kerül az utamba. De megmenteni valakit, csak akkor lehet, hogy ha ő is szeretné. Az első próbálkozásom és harcom a változásért, sok sok évembe került, de kudarcot vallottam. Tudom nem én, de mégis magaménak is érzem valahol, pedig erőn felül megtettem – úgy gondolom – mindent. De volt egy pont, ahol azt mondtam vagy tovább harcolok és én is rámegyek vagy el kell engednem. Az utóbbit választottam. 
Aztán 2 évvel ezelőtt újra az utamba került. Pokoli út volt, de a párom testvére segítséget kért, akart változtatni. A mi életünk is megváltozott, hiszen felvettünk bizonyos szerepeket, átvettünk feladatokat, hiszen itt volt egy gyermek és minden támogatást megadtunk, hogy a sógornőm tudjon bent gyógyulni és egy jobb élet várjon járjuk. Nagyon nehéz volt, néha erőn felüli, de örülök, hogy eljött az az idő, amikor új életet kezdtek, immáron együtt. 
Senkinek nem volt könnyű ez az időszak, de próbáltunk mindent megadni, támogatni és olykor megérteni, mégha nem is mindig sikerült.
A sógornőm is megosztotta most a gondolatait, amit az engedélyével én is megosztok veletek, hiszen az éremnek mindig két oldala van. Sok mindent tudnék még írni erről az időszakról, de inkább örülünk, hogy vége, mi visszakaptuk az életünket, ők pedig a kisfiával egymást. Ennél fontosabb nincs is. 
Ha tudsz és erőd engedi, akkor legyél ott mindig minden helyzetben annál, akinek épp szüksége van erre, hiszen lehet, hogy az életét mented meg
Anita mostani gondolatai:
„Nem is tudom hol kezdjem. Sok minden kavarog mostanában bennem, így papírt és ceruzát vettem a kezembe. Mikor rajzolok befordulok magamba, a gondolataim, érzéseim irányítják a kezemet. Talán utoljára terápiám során rajzoltam. A kép címe: „Az élet nemcsak játék és mese”. Nehéz az élet. 7 hónapja kezdtük el új közös életünket Zsomborral.
Nem volt könnyű, a mai napig nem könnyű. Újra meg kellett ismernünk egymást, újra egymáshoz kellett szoknunk, újra fel kellett vennünk egymás szokásait, sőt ez még erősebbé tette köztünk a köteléket. Legalábbis bennem igen. Nehéz időszak volt ez neki és nekem is. Sokszor volt, hogy feladom, ott hagyom a terápiát és haza megyek Zsombihoz. Igen, mert a lelkiismeretfurdalás, bűntudat és szégyen anyaként dolgozott bennem. De tudtam azt ha feladom, elveszek megint, és elvesztek mindent és mindenkit megint .
Mert még magam is gyerek voltam. De megcsináltuk. Nehéz volt. Az első 3 hét. Az volt a legnehezebb. Nem beszélhettem senkivel még Zsomborral sem. Vagy volt hogy ott álltak kint a kapuban Tesómmal, 2 hete nem láttam és nem mehettem ki hozzá megpuszilni és átölelni. A szívem szakították ki.
De megérdemeltem. Mert tanultam belőle. Szenvedtem a bűntudattal, lelkiismeretfurdalással és persze a rossz anya érzéssel. Nehéz volt.
Egy teljesen új kapcsolatot építettünk ki, amin van még mit csiszolnunk, de alakulóban van. És amikor a gyerek mondja azt, hogy anya te egy erős nő vagy, ha sírsz az nem azt jelenti, hogy gyenge vagy csak a lelked lesz könnyebb.
Akkor büszke vagyok magamra és rá is hogy megcsináltuk és kitartottunk. Mert bízik bennem! Volt idő amikor azt mondta nem bízok benned még.
Az első találkozásunknál érezhető volt rajta a harag és a düh. Ami szinte tombolt benne felém. Hát mit ne mondjak. Nem volt kellemes érzés, sőt..
De ezekre visszagondolva, ezek olyan emlékek amik újra felébresztették bennem az „anya vagyok” érzést és hoztak vissza az életbe. És ez adott mindig egy löketet, hogy tartsak ki, ne dobjam el újra a kalapácsnyelet. A rehab és a terápiám sorsfordító volt számomra.
Emlékszem rá., mikor sírva írtam anyának az smst: „Segítsetek mert egyedül nem fog menni.” Ott azon a ponton már senkivel nem beszéltem. Ott már teljesen kiégett, elszállt a lelkem. Eltoltam magamtól az embereket. Nem maradt senkim csak a drog.
Elestem… De ez mind kellett ahhoz, hogy végre megismerjem önmagam, ne meneküljek egyfolytában, meg tudjam bocsájtani és elengedni a szüleim iránti érzett haragot és dühöt, ami gyerekkorom óta tombolt bennem, és mindezeket a felszínre hozni és merni beszélni ezekről a dolgokról velük beszélni és megértettem végre apukám függőségének okát és miértjét. És az ezáltal okozott traumákat, emlékeket segítettek feldolgozni. Megtaláltam a helyem végre a családomban. Nehéz volt, de minden egyes alkalommal tettem egy kis lépést a cél és a siker felé, hogy én változtam úgy változtak ők is és a környezetem is.”
